A XIX. század kezdetén az illemhelyek ugyan már kezdtek hasonlítani a mai WC-kre, mégis alapvető különbség volt, hogy az embernek a házon kívül kellett elvégeznie „fontos dolgait”. Ez a század hozta meg azt az újítást, hogy a WC kivezető vezetékébe egy S-kanyar került, minek köszönhetően a kellemetlen szagok tompultak, így akár a ház falain belül is meg lehetett már tűrni.
Széchenyi híres WC-je korszakalkotó volt ebben az értelemben, hiszen a vízöblítéses illemhelyet az épületen belül álmodta meg. Ez valójában egy bútorra hasonlított, mely 84 cm magas, 75 cm széles és 50 cm mély volt.
Széchenyi minden bizonnyal szívén viselte a WC elkészíttetését, leveleiben ugyanis rajzokat is készített annak működéséről. Egy ilyet például az uradalmi igazgatónak Lunkányi Jánosnak írt még 1835-ben, melyből kiderül a működési elv: a padláson elhelyezett tartályból a gravitáció segítségével víz zúdult a csövekbe, ez volt az öblítés. A kellemetlen szagok távozását szellőzőnyílással oldották meg, túlfolyás ellen pedig egy másik tartályt is alkalmaztak.
A WC-t feltehetően német nyelvterületen építették és biedermeier stílusjegyek viselt magán. Alapja fenyő volt, melyet dióval borítottak, belül pedig kőrissel. A csésze porcelánból készült, rézből a vízpumpa-rendszer és a pántok, cinkből pedig a víztartály és az ürüléket felfogó vödör.
Széchenyi 1820-ban lett a nagycenki kastély ura, bő tíz évvel később pedig a felújítási munkálatokat is megkezdte. Fontosnak tartotta, hogy az előkelő épületben folyóvizes fürdőszoba és vízöblítéses WC is legyen. Utóbbit egyébként a nemes az István napi ünnepségre hozatta, hogy ezzel nyűgözze le vendégeit.
Az évek során a történelem hányattatott sorsot rótt erre a különös bútorra. A két világháború között ugyan még a kastélyban volt a WC, ezután azonban ismeretlen körülmények között egy soproni asztalosmester birtokába jutott, aki aztán elhalálozott, az illemhely pedig külföldre került.
